Magamban a Társam

Sebestyén Zoltán - Magamban a Társam

Szerelemre szomjazva

2016. április 22. 11:50 - Zoltán Sebestyén

Nem is olyan távol tőled, nem is olyan régen, éldegélt két jó barát, a Kis Én és a Valódi Én. Igazából egyek voltak, születésük pillanatától összetartoztak, s bár külön úton jártak érzelmi életükben, itt, a fizikai szinten mégis egyként mozogtak, egyként léteztek.

Két jó barát közül Kis Én volt a harsány, örök mozgó, fontoskodó, Valódi Én bölcsen mosolygott és hagyta, hogy jó barátja falánk vehemenciával habzsolja életük omlós kenyerét. Fiatal korukban Kis Én áradt, rohant, élvezettel ölelte magához sarjadó életük élményeit, boldog önfeledtséggel kacagott, ha jó kedve volt, ordított, ha haragos volt, és keservesen sírt, ha bánatos volt. Valódi Én olykor megsimogatta képzeletben Kis Én arcát, fülébe suttogta nyugtatóan bölcs szavait, ám nem volt jelentősége rohanó világában Kis Énnek, nem is lehetett, hiszen a földi élet sokszínű dualitásában a változó impulzusok végtelen óceánjában a bölcs barát hangja elvész, halk suttogás csupán a környezet pezsgő harsonája mellett.

Valódi Én hosszú évtizedeket figyelt át békében, a belső csend nyugtató folyásában, ahol nem volt sürgős semmi, ahol a tapasztalások tanításai tárolódtak az idő haladtával, ahol béke és megbocsátás táptalaján növekedtek gyönyörű kertjének virágai. Valódi Én nem sietett soha, sehova. Létezett, az élet legegyszerűbb és legtisztább örömében.

Tizes éveik közepén bukkant fel először a szerelem élménye pompás életükben. Kis Én egy nap találkozott egy sugárzó idegennel, akinek szépsége elkápráztatta, pillantása rabul ejtette. Első látásra rajongó szemmel ölelte magához, és lelkes örömmel szerette forró szerelemmel, míg évek múlva ki nem aludt kis szívében a láng. Lassan, bizonytalanul hagyta ott első szerelmét, vissza, visszatekintve, hátha újra érzi, de már nem találta. Sokat sírt, hiszen nem értette mi történt, hova lett a csodálatos szerelem. Valódi Én akkoriban csendes figyelméből kilépve bátorította, hogy nem történt tragédia, az élet rendje, hogy a lángoló szerelem elmúlik, és helyébe a szeretet öröme lép. Kis Én nem értette őt, nem is igazán foglalkozott vele, gyorsan túllépve szerelemre szomjasan hívta vágyai tavára az új szerelem csónakját. Hamar meg is érkezett…

Aztán csordogáltak az évek, Kis Én számos kapcsolatában a szerelem élményének lángja egyre haloványabban pislákolt, kapcsolatról kapcsolatra haladva egyre kevésbé találta önmagában az áradó szerelem önfeledt boldogságát, szerelmi vágyódása és szomja fokozatos növekedése ellenére egyre tompább és unalmasabb idők köszöntek rá. Egy nap arra lett figyelmes, hogy kihűlt szívében nem találja a szerelem fényét, csalódásai révén bizalom helyett kétkedés, öröm helyett szomorúság, remény helyett szkeptikus elzárkózás lett a jelenének valósága. Évek, évtizedek teltek el, és ő bánatosan hervadozott egy idegenül rideg ember oldalán, akivel nem is tudta miért él együtt már oly sok éve, mi köti hozzá, hiszen nyomokban sem hasonlított az Igazira, akire mindig is várt.

Valódi Én közben az elmúlt évtizedek alatt békés derűben szemlélődött, olykor bátorítóan súgta fülébe Kis Énnek bölcs tanácsait, ám az nem igazán foglalkozott zajló viharaiban vele. Ez nem zavarta Valódi Ént, olyankor visszahúzódott az életük mélyebb szintjeire, és ott várt türelmesen belső csendjében, hogy teret adjon egyszer neki az élet, amit úgy szeretett.

Történt egyszer, hogy Kis Én fájdalmában és belső magányában összepakolt, és otthagyta párját. Nagy veszekedések után döntött így, mert már nem bírta nézni annak az embernek a hervasztóan sótlan fejét. Összepakolt, és egy kis motelban húzta meg magát. Aznap este nagyon szomorú volt, és szitkozódva átkozta szerencsétlen életét, és Istent, hogy így megbüntette őt. Keserűsége legmélyebb bugyrában egyszer csak eszébe jutott, hogy milyen régen beszélt már barátjával, Valódi Énnel. Emlékezett rá, hogy mindig milyen kedves és megnyugtató volt vele, hát nem restelkedett, meghívta erre az estére:

-          Drága barátom, örülök, hogy hívtál, hogy vagy ezen a csodás napon?

-          Szevasz, rosszul vagyok, elegem van mindenből, ebből a sok szarból, ami körülvesz.

-          Minden mi körülvesz barátom, Te alkottad, magadból építetted!

-          Ne mondj nekem ilyet, dehogy akartam én ilyen nyomorult életet ennyi unalmas és gyötrelmes kapcsolatot.

-          Minden kapcsolat útjelző volt az életedben, mind lehetőség a kiteljesedésedre. Figyelj csak! Figyeld önmagadban, milyen tanításokat hoztak számodra ezek a kapcsolatok! Mind lehetőség volt…

-          Ne mond már, ez a legutolsó is egy haláltusa volt. Nem voltam szerelmes.

-          Szerelem? Mit jelent neked a szerelem?

-          Varázslatot. Amikor megölel, elolvadok. Mikor megcsókol, feloldódok ajkán. Mikor rám néz, megremeg a térdem, mikor hozzámér libabőrös a karom, mikor hozzám szól, elalélok, mikor rám nevet ezer pillangó száll fel az égre… A szerelem maga a csoda, a pulzáló élet, a kacagás, vad sodró patak, őrült villanás, belső robbanás! Minden nap egy kalandtúra, minden nap vad latin tánc! Emlékszel, az elsőre, még tizenévesen? Az volt az Igazi! Istenem, miért múlt el?

-          Mert elmúlt?

-          Persze, azért dobtam!

-          Figyelj rám Kis Én! Tedd félre egy kicsit a GOND-olataidat, és csak figyelj. Mesélek neked a szerelemről. Tudod, mindig ott voltam, mindig léteztem számodra, emiatt láttam minden rezdülésedet, megéltem örömödet és bánatodat. A szerelmedet könnyedség helyett elvárásokkal terhelt vad élményként helyezted önmagad létezésébe, és olyan nehéz súlyokat akasztottál rá az első pillanattól fogva, amik aztán az idők során persze, hogy lehúztak életed szomorúságába. Míg első kapcsolódásodat önmagad legmagasabb fényénél indítottad, addig a következőeket egyre csökkenő magasságból, hiszen a válladat lefelé húzó elvárások nem engedtek felfelé törni. Minden alkalommal szakítás után olyan magasra akartál ugrani, mint először, ám egyre kisebbet tudtál szökkenni, hiszen terhelt életed súlyai lefelé húztak. Ahogy figyelmedet a távolságra szegezted, úgy nőtt benned a sóvárgás, a szomjúság az általad idealizált szerelemre.

-          Ez most nagyon megérint, szinte látom magamat szökdelni reménytelen vágyódásom után, amitől egyre távolabb kerülök.

-          Figyeld csak életedet, milyen emberek érkeztek hozzád. Minél kisebbet tudtál ugrani, annál nehezebb próbákat kaptál, annál nyomasztóbb, unalmasabb, konfliktusokkal telibb kapcsolatokat.

-          Valóban, tényleg – horgasztotta le Kis Én a fejét.

-          De ne bánkódj ezen drága barátom, csak engedd meg magadnak a tapasztalások élményét.

-          De annyi időm elment feleslegesen!

-          Az idő van, az nem volt, vagy lesz, hanem van! Ma van. Engedd meg a tapasztalást, és légy hálás azért, amit már megtanultál. Ma van, a lemenő nap fénye, egy illat, Te vagy éppen itt, a fotelban, ahogy ülünk, és én vagyok ebben a pillanatban, ahogy szólok hozzád.

-          De mit tegyek, hogy érezhessem újra a szerelmet?

-          Engedd el! Engedd el végre az elvárásaidtól terhes szerelem szomjadat!

-          Elengedjem? De miért? Én azt meg akarom élni!!!

-          Akkor élheted meg a valódi szerelmedet, ha már nem sóvárogsz utána!

-          Nem értem.

-          Nem is, mert nem is lehet érteni. Ezt csak a szívedben lehet megtapasztalni. A szerelem könnyed, akár egy életen át tartó lágy áramlását. Amire te vágysz drága barátom, egy izgalomra, pezsgésre, hatalmas impulzusokra, azaz elmúlásra épített illúzió. Amiről én mesélek, az élet maga, a belőled áradó béke és nyugalom. Egy olyan élménye életednek, ami szerelemben és anélkül is mindig veled van, ha teret hagysz neki. A belső bölcsességről szólok, a Te belső bölcsességedről, aki könnyedén kapcsolódik másokhoz, ahogy könnyedén kapcsolódsz hozzám is a jelenben…

Ott bent, a szíved mélyén létezik a Valódi szerelem, ami nem harsány, nem játszmáktól hemzsegő, nem elvárásoktól terhelt, amire nem vágyni kell, hanem élni. A szerelem olyan élménye, amiért szomjazik minden pillanatban a Kis Éned rettenetes illúzió, hatalmas korlátja életednek, és amikor szomjazol rá tudd, éppen belső stabilitásodtól, a Valódi Éned végtelen bölcsességétől szakadsz el.

Férjnél vagy 20 éve, és egyszer csak arról beszélsz a barátnődnek, hogy te még egyszer szerelmes akarsz lenni, olyan izgisen, pezsdülve kacéran. Miért nem inkább a pároddal beszélgetsz esténként életről, örömökről, barátságról, bizalomról?!

Vagy magányban sopánkodsz, és várod a nagy ŐT, az IGAZIT? Ne kifelé bámulj folyton, hanem befelé figyelj, és önmagadban találj rá!

Gyötrődsz egy kapcsolatban évek óta, mert nem találod magadban azt a szerelmet, amit egész életedben hajtottál? Azt hitted ő az Igazi, de mégsem? Vajon az a hitrendszer éltet-e téged, amivel korlátozod magadat, ami azt mondatja Neked, nem ő az Igazi? Vajon figyelmedet miért a másik gyengeségeire fordítod? Fordítsd figyelmedet a másik és kapcsolatotok szépségeire, és általuk tudsz kapcsolódni a saját értékeidre is. Ha ezt tapasztalod, a szerelmet tapasztalod, Valódi Éned szerelmét.

Szerelemre szomjazva élni különlegesen terhelt létezés. A benned lévő sóvárgás teremtette valóság súlyai egyre mélyebb és szomorúbb világot alkotnak köréd, mígnem elviselhetetlen lesz a zaj és káprázat utáni vágyódás, amit létrehoztál.

Szerelemben élni, minden nap, a legnagyszerűbb áramlás. Önmagadban szerelemben, önmagad belső békéjére és nyugalmára támaszkodva. Egy nap aztán felismered kint is, ami bent van, és azt látod minden pillanatodban szerelem vesz körül. Az élet szerelme egy kapcsolatban, közösségben, családban.

Ezt kívánom Neked Drága Barátom! A Valódi Éned áramló bölcsességén nyugvó bőséget, SZERELMET!

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://magambanatarsam.blog.hu/api/trackback/id/tr708654396

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.