Magamban a Társam

Sebestyén Zoltán - Magamban a Társam

Szeretet ősi kultusza

2016. június 15. 19:10 - Zoltán Sebestyén

A szeretetet ősi megnyilvánulásának megértéséhez érdemes teljesen elkülöníteni az egyén szintjétől, attól a szűk definíciótól, amit az emberi elme a szó köré épített.

Nyúljunk vissza egy kicsit a kezdetekhez. Az őshagyomány, ami számos ősi nép irataiban és kollektív emlékezetében megőrződött máig, a szeretet az az energia, amin keresztül Isten, a Forrás, az Egy – és még fogalmazhatom sokfélén – megnyilvánul. Nem egy korlátozott érzelem, hanem maga a teremtő energia, amely táplál, éltet, éberséget ad a létezésben.

Elsőre furának tűnő példán keresztül mutatom be, miként ölel körbe minket a szeretet energiája a hétköznapokban, ha hagyjuk azt áramolni.

„Kiskertemben paradicsomot termesztek.”

 Mondaná ezt az, aki hagyományos értékrend szerint éli életét. Évekig én is termesztettem csupán, míg nem is olyan rég megérkezett hozzám, mi is az valójában, amit teszek. Amíg hagyományos módon magot vetsz, locsolgatsz, védekezel a betegségek ellen, leszeded a termést, majd a végén kiszeded a növényt, amikor elfagy, nem teszel mást, mint termesztesz. Ám ezt nem mindig így tették az emberek. A régiek a paradicsom növény kiteljesedését követték nyomon, kísérték az Úton, ami a létezés megnyilvánulása egy növényben. Kik azok a régiek? Akik még harmóniában éltek a Földel, nem kizsákmányolták, hanem szimbiózisban léteztek a természetben. Amikor az ember nem anyagban nyomorgott csupán, hanem érzékelte a természetfelettit, szakrális létező volt. Nem tegnap, sok ezer éve.

Mit jelent szakrális emberként termeszteni? A szeretet energiájában együtt élve táplálni a növényt nem önös táplálkozási célból, hanem a növény és ember kapcsolatát magasabb szellemi szintre emelve azt Istenben, szeretetben cselekedni. Amikor egy növényt nem zöld termőgépnek látsz, hanem egy létező komplex lénynek, a sűrű anyagi testével, energetikájával, élő, lélegző organizmusként figyeled, kíséred, ápolod, egy ÉNközpontú, önző világtól mentes nemes cél érdekében. Mi ez a cél? A növény létezése Istenben.

Bolondnak nézel? Sebaj.

Hidd el, amikor lelket töltesz a tevékenységedbe, és elsődleges mozgató rugód a szeretet kozmikus energiájának áramlása a kapcsolódásotokban, akkor a növény nem nő, hanem kiteljesedik, nem beérnek a gyümölcsei, hanem megnyilvánulnak, egészségben, tápláló gyümölcsel megajándékozva téged.

A szeretet, mint kozmikus energia van jelen minden pillanatban, amit érdemes komplex módon megélni, nem beszűkített, családra és párkapcsolatra kivetített formára zsugorítani.

A régi, sokdimenziós ember, az anyagba való belemerülés előtti időkben a világot nem csak a látható anyagban, hanem annak teljes ragyogásában látta. Amikor egy növényre nézett, annak nem csak a szárát, leveleit és virágait érzékelte, hanem energiáját, létezésének okát, egységét vele, közös életterüket, útjukat. Amikor termesztett egy növényt, akkor azzal mintegy szimbiózisban élt, tisztelte, és hálás volt a terméséért, ami őt táplálta. Amikor egy állatot elejtett, a kimúlt állat lélektöredékét imával hazaküldte, és hálával készítette el az elhalt testet családjának táplálékul. A létezésben természetes állapot volt minden, az élet és halál nem valami misztikus köd lepte félelemtömeg volt, hanem a legnagyszerűbb és magától értetődő csoda. Az ősi szakrális ember lágy volt, puha, megengedő, szabad, derűs. A másik embernek érezte a gondolatait, az energiáját, kommunikációban egyszerűen működtek, nem volt szükség bonyolult nyelvezetre, hiszen az összekapcsoltság révén érzékelte a másikat. Így érzékelte a növényeket és állatokat is, a környezetét, így beszélgetett mindennel, szavak nélkül, energiával. Ha egy növény megbetegedett, mielőtt az fizikai tüneteket mutatott volna, már tudta, és segített neki egészségét visszanyerni. Egy volt az ősi ember mindennel, a forráson, Istenen keresztül, egységben, szeretetben.

Aztán leesett az anyagba.

Nézz körül, a világ mutatja, mivé lett. A közös létezést az egyéni érdekrendszer vette át. Az ember beleragadt az elme (EGO) lehúzó spiráljába, mindenki Egy-ből csupán egy lett, az önzés és ÉN korlátolt, másokat kívülre száműző világa. Tulajdon lett, ragaszkodás, cselszövés, féltékenység, gonoszság, erőszak, aggódás, félelem, szenvedés és fájdalom. A Most-ból múlt és jövő lett, az időtlenségből kényszeres időfüggés. A növényeket súlyos permettel szennyezik, az állatokat vegyszerekkel, hormonokkal tenyésztik, a világot csatatérnek és háborús övezetnek tekintik. 7 milliárd különálló elme, egységétől és forrásától elszakadva.

Hova lett a szeretet!?

Jelentem, sehová. A szeretet, mint univerzális tápláló forrás, most is itt van, minden időpillanatban. Az más, hogy erre a tápláló forrásra a ma élő emberiség zöme képtelen rákapcsolódni. Túl sűrű, túl racionális, túl nehéz, túl elmés, túl okos, túl intelligens, túl pökhendi hozzá. A szeretetet leszűkítette az ego egyfajta súlyosan korlátolt érzelemmé, kötődéssé, függéssé. Úgy is fogalmazhatom, hogy önimádatában és Énközpontúságában kisajátította magának, összenyomorgatva a jelentést, bezárva az elme világába.

Üde színfolt, amikor valaki érzékennyé válik útján az állatok felé, barátok felé, embertársai felé, és az empátia finomabb energiáival emeli a szeretet rezgését nemesebb formába. Ám ez is csupán apró fellángolás, nehezen viszonyítható ahhoz az állapothoz, amiben Jézus, Buddha, Maharsi, és még sok bölcs érzékelte és árasztotta a Forrást, Istent, a Szeretetet.

Amikor valaki szerelmes lesz, gyakorlatilag emlékezik. Olyankor kapcsolódva a forráshoz azt az élményt éli meg, ami a régi embert fűzte minden teremtett lényhez, növényhez, állathoz. A szeretettel táplálkoztak ők, ez volt a kapcsolódásuk mindenkihez. Ma óriási élménynek éljük meg azt, ami egyébként minden emberrel és létezővel összeköt. Amikor közösségben éltünk, ezzel a kapcsolódással teremtettük a jelen nagyszerű csodáit. Valódi közösségek voltak ezek, ahová nem csak emberek kapcsolódtak, hanem minden, a szó szoros értelmében. Közösségben léteztünk a szülőbolygóval, az állatokkal, a növényekkel a szeretet kozmikus energiáival összekapcsolva. Ma a korlátolt életben a szerelem érzése maradt emléknek, akik nem zárták be szívüket végérvényesen a Forrás elől.

Szerelem – szeretet – ősi teremtő és tápláló energia.

Amikor derűről írok, erre a létformára gondolok, ahol a szeretet megnyilvánul az egyénben. Áttör a kondicionált elme Énközpontú, és önző korlátján a létezés nagyszerűsége, az egységélmény, és az örök, időtlen létezés. Amikor szerelmes vagy mindenbe. DERŰS! Nem egy férfi külsejébe vagy szerelmes, hanem a mélyéről érkező üzenetbe, a közös forrásba, azaz önmagadba. A szerelem mindig bennünk van, minden iránt, minden időpillanatban. Gondold el, folyamatosan ebben a szeretetben élni, függetlenül a világ történéseitől. Valahol csak azoknak az embereknek szabadna gyógyítaniuk, akik meg tudják ezt tapasztalni, és az embert visszavezetni ebbe a szeretet állapotba. A sok baj és probléma helyett, a benne való tocsogás és tipródás helyett a szépre és örökre figyelni. Igen, csak akkor le kellene mondani a busás bevételtől, amit a betegség jelent, a beteg állapot minél hosszabb fenntartása. Sajnos a mai gyógyítók zöme az anyagban létezés mámora miatt betegségtudatot táplál, hosszú gyógyulást kódol, nem könnyedséget és egészséget.

Amikor derűben élsz, az elme programjai elcsitulnak, felszívódnak. A gondolkodás visszafordul a külvilágból Isten felé, többé nem pusztítóak, hanem emelőek. Amikor szeretetben, derűben élsz, az elme elcsendesedik, a test automatikusan helyreállítja magát, és csupán a természetes öregedés normál kopásai, és elmúlása marad. És derű, meg boldog létezés.

Sokáig azt hittem, különleges képességem, hogy az embereket gyönyörűnek látom, mert nem a hibáikat, hanem az erényeiket veszem észre. Ma már tudom, ez csak egy elmeprogram volt, hogy az önző Egom nagyszerűnek érezze magát. Nem vagyok különleges, csupán az ősi szeretet útján kapcsolódok ilyenkor a másikkal, azzal, aki én vagyok. Mert eredendően minden egyek vagyunk, közös a forrásunk, Isten. Amikor egy paradicsomom mellé ülök, kapcsolódok vele meleg, derűs, nagyszerű érzéssel, simogató, lágy, mennyei, boldog energiákkal. Ő meg hozzám kapcsolódik, mint az ember az ősi időkben.

Így járjuk együtt az utat, az ébredés útját.

 Sebestyén Zoltán – Magamban a Társam

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://magambanatarsam.blog.hu/api/trackback/id/tr318812916

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.