Magamban a Társam

Sebestyén Zoltán - Magamban a Társam

Indián mese

2016. június 20. 14:58 - Zoltán Sebestyén

Volt egyszer egy kedves indián lány, mosolygós, kedves teremtés, üde és gondoktól mentes világban létező. Reggel derűvel ölelte magához a felkelő nap fényét, becsukta szemét, és hagyta, hogy az első sugarak simogassák lágy melegükkel. Csak ült a falu szélén a réten, és csendben fürdött a természet teremtő Istenének ajándékában, a fényben. Ilyenkor igazából nem gondolt semmire. Azt érezte, hogy kiszakadva testéből lelke szárnyalva utazza be a teret a Nap és a Föld közötti végtelent, reppen felhőről - felhőre, csillagról - csillagra, bejárja a nagy Ég minden szegletét. Csodás volt minden reggele. Csak ő és a Tér, az áldott és pompás Tér. Aztán kedvesen visszatért testébe, kinyitotta szemét, körülpillantott, beszívta a friss hajnali levegő illatát, majd körbefordulva felajánlotta a napját az Ősi Szellemeknek, hogy táplálja őket az élet ragyogása, és ők áldjanak meg minden létezőt, embert, növényt állatot.

Kedélyesen tipegett a falu wigwamjai között, és lelkesen ölelte meg az álmosan ténfergő falubelieket. Osztotta szeretetét, csókjait, öleléseit. A falu minden lakója imádta a kis indián lányt, bearanyozta minden reggel az ébredést, jókedvet és örömet hozva a legzordabb álom után is. A kis indián lány szerette az életet, minden ember, állat és növény a barátja volt, minden élő és meghalt, aki csak valaha is érintette, ismerte, látta őt.

Nagyapja, aki nemrég tért meg a Szellemvilágba arra tanította, hogy a létezés csodálatos ajándék, egy csoda, ahol időt kaptunk kiteljesedni a szeretet ősi fényében, amit a reggel napsugara hoz el a szívébe minden létezőnek. Az életet olyan áramlásnak tartotta, mint a csörgedező patakot a falu szélén. Táplálónak, csendesnek, boldogan zajlónak, néha tajtékosnak és néha túláradónak.

Amikor néhány éve puma támadt rá, és hagyott rajta szörnyű sebeket, az élet tajtékát alaposan átélte, ám nagyapja szelleme csodás gyógyulásban nemcsak testét, hanem lelkének is egészséget hozott. A puma, amit befogott a falu férfinépe, ma a legjobb barátja, szelíden bandukol most is mellette, a hajnali örömben. Kicsi indián szíve befogadta a legnagyobb tisztító fájdalmat, és megértette, a puma jelentette számára régi, fájdalmakkal teli világot, ahol mindig szomorkás volt, telerakta kibontakozó életét fájdalmakkal öröm helyett. Amikor a puma eljött érte, és megtámadta, ezt a fájdalmat hozta el a külső világban is, ő teremtette a belső nyomorából. Aztán megszelídítette a fájdalmát bent, és szelídé vált a környezete kint.

Ma, mikor a létezésen töpreng csendes egyedüllétben, vagy a falu közösségében: áramlik. Kicsi szorongó lányból boldog nagylány lett, és míg régen a falu népe támogatta, és segítette, hogy kedély rózsái nőjenek a szívében, ma már ő ragyogja be szeretetének nagyszerű állandóságával néha szomorkás társait. A ború csak illúzió, tanítja az esti tábortűz mellett a gyermekeknek. A fájdalom, a szenvedés, az agresszió, a harsogás, az akarás, a félelem mind csak illúzió, a fejben folyton erős ember nyomora. Ki a fejét elcsendesíti, és szívéből él, annak jutalma a boldog és áramló létezés, a problémákkal benépesített élet helyett.

Ki szívében árasztja a szellem, Isten szeretetét, az derűben létezik.

Sebestyén Zoltán – Magamban a társam

Szólj hozzá!
Címkék: önismeret

A bejegyzés trackback címe:

https://magambanatarsam.blog.hu/api/trackback/id/tr78825738

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.