Magamban a Társam

Sebestyén Zoltán - Magamban a Társam

Út a szívemhez - az a 14 nap, 2. nap

2016. szeptember 13. 07:08 - Zoltán Sebestyén

Elengedve, sorsom útján

 2016. 09. 13.

 Miközben a reptérre tartottunk a Bárónővel, az elengedés volt szóban, és azon töprengtünk, mi az egyensúlya az elengedés erényének ebben a helyzetben. Tudnod kell, hogy hivatásunkból kifolyólag elég szoros közelséget élünk meg mindhárom szintjén az életünknek (test-lélek-szellem), nagyrészt együtt vagyunk naphosszat, és csak programjainkra válunk szét rövid időre. Így adta magát a téma, hogy az elengedés most aztán egészséggel kibontakozhat bennünk, hogy legyünk példái és útmutatói az emberiségnek, ha már olyan sokat magyarázok az előadásaimon róla.

Jó mérlegként repült ki a két véglet rögtön az elmémből, miszerint:

1.       Úgy engedlek el, azzal a szélsőséges lehetőséggel, hogy amikor visszatérsz hazánkba, már csak a cuccaidért küldöd el a szolgálóidat Bárónő, így nem marad más dolgom, mint megköszönni az együtt töltött időt, és kiadni a leltári ív szerinti tulajdonodat.

2.       Ugyan ez megfordítva: Úgy engedj el engem, hogy mikor visszatérsz hazánkba, édesanyád vár a reptéren, és kérdő tekintetedre csupán annyit válaszol, hazaköltöztél kislányom! Ekkor, ebben a drámaian váratlan pillanatban légy hálás az együtt töltött időért, csodás lélekszövetségünkért.

3.       A másik véglet szerint úgy engedlek el, hogy amikor visszatérsz, a reptéren várva az érkező oldalon egyszer csak átszeled a teret, és a fény sebességének többszörösével csapódsz be ölelő karjaimba. Boldog, egybeolvadó EGYesülés, a kettő újra EGY a szeretet erejével, ahogy az az Univerzum eredeti rendje.

4.       És végül ezt megfordítva úgy engedlek el, hogy 14 nap után az éppen landoló géped egyszer csak megremeg, az ajtó felszakad, hatalmas pánik és sikolyok között utat tör hozzád valami elementáris és fékezhetetlen vad hurrikán – ami én vagyok -, és ott azonnal magamévá teszlek a viszontlátás hevében! (Akik jól ismernek, azok biztosan mosolyognak egy nagyot most, mert tudva lévő, hogy én minden vagyok, csak izzó tekintetű szexcsődör nem, ez a minőség kimaradt ebből a megvalósulásomból!)

Ezekből a végletekből szokott aztán kialakulni a közép egyensúlya, és amire a reptérre értünk, már az elengedés feloldódott a megengedés derűs pillanataiban, azaz legyen úgy, ahogy lenni kell! 14 nap csend nagy idő, ki tudja mi lesz két hét múlva! Ugye!? Ezért könnyed léptekkel felcipeltem irgalmatlanul nagy 20 kilós bőröndjét a terminálra, kicsit tébláboltunk bizonytalanul, majd mérsékelten romantikusan eljöttem hosszú és szenvedélyes csókolózás és enyelgés nélkül. Igen, inkább ugrattuk egymást egy kicsit, az jobban megy, mint a nagyjelenetek.

 Elengedtem, egyszerűen, szeretettel, finoman úgy, hogy nem tudhatom, látom-e még valaha. Majd a sorsom mutatja!

Milyen sziporkázóan boldog világban élnénk, ha az emberek akár párkapcsolati szakításkor, akár halál esetén, vagy egy gyermek-szülő leváláskor, vagy éppen munkahely váltáskor csak ennyit tennének éktelen dráma, őrjöngés, kapaszkodás, emberkedés, panaszkodás, nyögés, szenvedés és fájdalomlavina helyett? Köszönöm Neked, legyen így, ahogy azt a Sors kívánja. Megengedem, hogy akár együtt, akár külön járjuk az utunkat! Könnyedén, szeretettel!

Itt jut eszembe a sors. Mint naphosszat az élet dolgain töprengő, halandó kosztümben éldegélő örök létező, azaz én, - aki AZ vagyok -, bizony a sors fontos fókuszt kap a mindennapok áramlatában. Konzultációkon, közösségben rendszerint izgalmas téma ez a tudatosság felé igyekvő emberek körében. Mennyire determinált az életünk? Vagy mennyire választhatunk szabadon? Mennyire vagyunk sorsformáló erők individuális-énünk szűk látás- és mozgásterével? Vajon képesek vagyunk látni a sorsunkat előre? A válaszok nem egyszerűek, immár néhány ezer éve keresik azokat olyan bölcsek, mint Buddha, Lao-Ce, Jézus, Hamvas Béla, és sorolhatnám a végtelenségig, aki méltó alapossággal töprengtek ezen kérdéseken.

Determinált az életünk? Bizonyára. Azt érzékelem, hogy a teremtő képességünk erősen korlátolt, ha csupán az individuális-én (elme, EGO, gondolkodás) részeinkkel kívánjuk irányítani életünket. Ezek mulandó dolgok, ahogy a testünkhöz, emberi életünkhöz kapcsolódó minden energia felszívódik és csupán lenyomatokat hagy maga után. Így hatalmas bátorság lenne kijelenteni, hogy az EGO részemmel én teremtem a világomat, úgy ahogy akarom, amire vágyok, ami után sóvárgok, az lesz. Egy emberi élet csupán szemvillanás, egy illúzió a végtelen univerzum időtlen létezésében, nem kell túl nagy fontosságot tulajdonítani neki mindaddig, míg ez az élet a külsőségekre figyel, hatalomra, elismerésre vágyik, házat, autót, tárgyakat, kapcsolatokat kíván teremteni, ami jár neki, amikre sóvárog, és amiket birtokolni tud. Bizonyára ráismersz a társadalmunkra, mert ma ebben a korban élünk, a mértéktelen és pusztító EGOIZMUS korában. Nekem jár, és kényeztessen a Föld!

Arra jutottam töprengéseim és olvasásélményeim során, hogy az egyén, az Individuális-én akkor kezd jelentőséget kapni, amikor felismeri, hogy önmaga számára teljesen felesleges bármit is teremteni.  - Sőt, bármi olyat tenni, ami önző célt, kényelmet, birtoklást szolgál, nem más, mint hamis és manipulatív emberi rendszert tápláló cselekedet. - Ha már tesz valamit az ember, cselekedje meg úgy, hogy az szolgálja az emberiséget, táplálja kollektíven. Ezt a 14 napos blogot sem önmagamért írom, meglennék nélküle hidd el. Ám a sorsom kívánja, hogy tegyem meg, másokért, azokért, akiket a tett, hogy írom táplál, formál, energetizál. És még csak olvasni sem kell, csupán a megírás segít azokon, akik például elengedéssel küszködnek. Hogyan? Minden gondolat, élmény, tett felkerül energiaként a kollektív emberi tudatba (pszi mező, akhasa, stb.), és onnan betöltődik annak, aki arra érzékeny. Így a mai írásom váljék javára azoknak, kik az elengedésben segítséget kérnek, vagy a sorsukat szeretnék tisztábban látni.

Az élet csak akkor teremtő és szabad, ha megengedem a sorsom áramlását, hogy úgy bontakozzon ki, ahogy az szükséges.

Lao-Ce: Légy nem cselekvő. Élj szerényen, és tégy meg bármit, mi szükséges az utadon, de semmit szükségtelenül ne cselekedj. Légy az áramlatban.

Ramana Maharsi: Úgyis minden megtörténik, ami szükséges, akkor meg minek cselekedni. Inkább ülök egy helyben, és befelé figyelek.

Popper Péter egy előadását hallgattam, és kellő iróniával mondta, ma mindenki azt hiszi, hogy ő egy rendkívül fontos sorsformáló személyiség. Nem látják szerencsétlenek, hogy alig történik bármi is úgy, ahogy azt ők szeretnék. Ha meg igen, azt hiszik közük van hozzá, de nem.

Szóval a Sors azt gondolom determinált. Határozottan az, így érdemes benne áramolni, és megélni derűsen a könnyű és a nehéz pillanatokat egyaránt. Mellette meg végtelenül szabadon formáló erő, mert sosem tudod mi fog történni a következő pillanatban, maximum haloványan dereng. Mint az időjárás, 1-2 napra még csak-csak megtippelik az őszülő halántékú időjósok, ám annál tovább szinte senki nem lát biztosan.

Hiány.

Hiányzik a Bárónő? Hát persze. Ez természetes. Mindenkinek hiányzik az, amihez hozzászokott. Ez az élet rendje. Az elengedésben ez a nehézség, hiányzik a másik. Rögtön jön a férfias logikám: Ha úgy is hiányzik a másik, akkor nem egyszerűbb elfogadni a tényt, mint nyögni a súlya alatt? Inkább légy mosolygós, és kívánj minden jót! Ma 2 hét, holnap egy élet, nem tudni mit hoz a sors, mennyi időre szakít el tőled valami fontosat. Aminek menni kell, jobb csendesen elengedni, és várni az újat, mint görcsbe rándulva jajveszékelni.

Most mondhatod azt, hogy csak két hét, és az semmi a halálélmény veszteségéhez képest. Ráadásul van net, meg teló! Hát nincs. Nekem van, de neki nem lehet bekapcsolva. Elvonult. Ez egy ilyen hely, ahol befelé és felfelé kapcsolódik, nem kifelé. Így két hét az valódi csend.

A másik, honnan tudhatnám, hogy a Bárónő csupán két hétre ment el? Azt sem tudod, hogy holnap ilyenkor mit fogsz csinálni, csak sejtésed van róla, de pontosan nem tudod! Lehet, ebben az életben nem látom már többé. Minden lehetséges, sorsszerű, determinált. Egyszerre szabadon kibontakozó, és elrendeltetett! Nem véletlenül tanítja Eckhart Tolle, légy a jelenben, a Mostban. Ha mardosó hiányérzetemet táplálom az egyetlen létező valóságban, a mostban, akkor az mire is jó? A fájdalomban élés miért is jó? Ha létezésünk értelme az emberiség energiájának táplálása, és minden tettem, gondolatom hat a világra, akkor a felelősségem nem az, hogy derűsen fogadom el a jelent minden nehézségével és örömével együtt? Azzal támogatom a 7 milliárd embert, ha kedélyes derűben vagyok MOST, és Most, és most…

Még nem írtam ma semmit a Fanniról. Hopp! Pedig azt ígértem, hogy fogok. Hát akkor legyen. Fanni nem eszik húst. Fura mi? Igen van ilyen ember a Földön. Állítólag elég sokan vannak. A Bárónő sem ragadozó, ebben nagyon hasonlítanak, és még elég sok dologban. Például van orruk. 1-1 db. Ugyan olyan. Komolyan, tökegyformaazorruknemhiszedel! Mint az egypetéjű ikreknek, pedig nem azok. Sőt, csupán fél éve ismerik egymást! Tényleg egyforma az orruk!!! Anyjuk nem egy, ez biztos! Ám az orruk EGY! Na, mára elég a Fanniból, majd legközelebb mesélek a hajáról, az megérne egy külön blogot is!

Valamit a legbelsőmből: esendő ember vagyok én is, tökéletlen. Nem is lehetünk tökéletesek, csupán törekedhetünk a nemes és átszellemített, érett életre. Régen a sértődékenységem borzasztóan bántó volt a világ számára. Ma azt látom, hogy talán enyhült a világra gyakorolt nyomásom, és már csak ritkán durcizom. 16 évig éltem házasságban drága volt feleségemmel, és én mennyit nyomorgattam szegényt a sértődős játszmáimmal. Szegényke! Ma, amikor szülinapja van, amellett, hogy csodálatos boldogságot kívánok neki, megemlékezem másként is róla, itt, ebben az írásban. Azt kívánom a világnak, hogy legyen minden emberi élet olyan, mint az övé. Legyen minden emberi személyiség olyan érett, bölcs, nyugodt, csendes, finoman áramló, mint az övé. Ha egy embert állíthatnék példaként Isten elé, hogy milyenné formálja az embert, csakis ő lenne. Köszönöm neki a 16 évet, hogy mellettem állt jóban és rosszban, amikor még zűrzavaros gondolataimmal akartam teremteni a valóságomat. Isten éltessen!

Neked meg azt kívánom, ha elvált vagy, hogy ugyan így légy hálás, bárhogy is váltatok el, mert csak a hála érzése emelhet fel téged, és az emberiséget. Ez a szív üzenete!

Legyen a mai írásom mindazok javára ismerősen és ismeretlenül, akiknek érzékenységük van befogadni az elengedés finom energetikáját, és azzal, hogy ezt leírtam, könnyedebb életet teremtettem számukra. Értük szólt ma ez az írás, a javukra, derűsebb életükért, ha olvassák, ha nem.

Ámen

Szólj hozzá!
Címkék: 14 nap

A bejegyzés trackback címe:

https://magambanatarsam.blog.hu/api/trackback/id/tr4111701299

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.