Magamban a Társam

Sebestyén Zoltán - Magamban a Társam

Teljesség

2016. november 09. 14:09 - Zoltán Sebestyén

Egy ősz, derűs mosolyú öregember ücsörgött a hatalmas tölgyfa árnyékában, hűvös menedéket találva a tűző nap elől. Békésen heverészett, régimódi sapkáját szemébe húzva dudorászott valami különös dalt, amit talán már csak ő ismert egyedül a Föld kerekén. Nadrágja kopott volt, itt-ott foltozva feszült térdére, inge laza, szellős, amolyan öregesen foszlós, mint maga az élet, ha már sokat nyűtte az idő.

-          Adj Isten öregapám! – kiáltott egyszer csak bele a finom illatú csendbe egy üde és friss hang.

Alig húszévesnek kinéző, vakítóan kékszemű, szőke fiatal lány állt a tölgyfától néhány lépésre, és széles mosollyal várta, hogy az öregember kipillantson viccesen fura kalapja alól.

-          Fogadj Isten! – hallatszott a kalap alól egy békés sóhaj.

-          Ide telepedhetek-e én is maga mellé a fa alá drága öregapám, a rekkenő a hőségben így déltájban!?

-          Gyere lánykám, ülj csak ide mellém! – így az öreg kisandítva kalapja alól, futó pillantást vetve a lánykára.

A lányka serényen termett a fa alatt, ledobta hátizsákját, könnyedén lehuppant az öreg mellé, és hátát a fa méteres törzsének vetette. Halk nyögéssel nyugtázta, hogy immár elégedett sorsának ilyesforma alakulásával. Széles vigyorra húzva száját bámult a kalapra, és kérdő tekintettel nézte az öreg árnyékban lévő, kalaptól takart fejét.

-          Beszélgetünk? – kérdezte izgága ficergéssel a lányka.

-          Beszélgessünk. – válaszolt az öreg csendesen.

-          Hogy hívják? Hogyan szólítsam?

-          Hívj Ritának kicsi lányka!

-          Ritának?! De hát az az én nevem, és amúgy is női név.

-          Nem baj, hívj csak annak, azt legalább nem felejted el! Amúgy is lényegtelen a név…

-          Maga tudta, hogy engem Ritának hívnak? – kérdezte kicsit megdöbbenve a lány.

-          Igen.

-          Honnan?

-          Az nem fontos…

-          Fura egy öregember maga… Rita. Jaj, ez nagyon beteg, hogy Ritának hívjam!

-          Akkor ne hívj Ritának. Hívj, ahogy csak akarsz!

A lányka izegve-mozogva kereste a kényelmét, és láthatóan zavart lett az öregember válaszától.

-          Maga honnan jött? Én erre túrázgatok, éppen várból jövök lefelé, és kitaláltam, hogy a faluban fogok ebédelni, ami ennek az útnak a végében van. Maga sűrűn jár erre? Mivel foglalkozik? – összekuszálódott gondolatai csak úgy csapongtak, ám az öreg továbbra is csak feküdt a fának támaszkodva csendben, mozdulatlanul.

-           Csitt!!! – szólt az öregember, hangjában határozott, ám kedves nyomatékkal. – Csendesedj el, és figyelj erre a fűszálra! – nyújtotta ki a kezét, amiben ott lapult eddig láthatatlanul a fűszál. – Csak nézz rá, és figyeld! Figyeld a benne lévő élet telítettségét, a kecses áramvonalát, az élénk és telt színét. Nézd, milyen gazdag rostokban, sejtek milliói formálta pompás kis alakja!

A lányka kissé megijedve a szokatlan helyzettől bámulta a fűszálat, ám semmi olyat nem látott rajta, amit az öreg mondott. csupán egy leszakított fűszál, egy a milliárd közül, ami itt nő mindenfelé.

-          Miért ilyen fontos ez a fűszál, hiszen itt nő még sok milliárd a tölgyfa tövében?

-          Neked miért fontos a nevem, hiszen van még a Földön sok milliárd név, miért pont az enyém érdekel?

-          De mi emberek vagyunk, és van nevünk. Ezzel azonosítjuk magunkat. Ez meg csak egy fűszál!

-          Ha fűszál lennél, fontosnak tartanád magadat?

-          Nem értem. Én nem vagyok fűszál! Ember vagyok, sokkal fejlettebb!

-          Ám ha fűszál lennél, akkor fontosnak tartanád magadat?

-          Ha fűszál lennék, nem gondolkodnék, nem éreznék, nem lennék intelligens, nem tartanám magamat semminek.

-          Így van! Ezt nagyon jól mondod. Emberként gondolkodsz, érzel, és cselekvőn ténykedsz. Elkülönülsz más emberektől, neveket és tulajdonságokat ragasztasz magadra, minősítesz és ítélsz. Ám fűszálként is így cselekednél?

-          Nem, azt hiszem nem. Fűszálként csak lennék, nőnék, és elszáradnék.

-          Akkor most nézz rá erre a fűszálra! Nézz úgy rá, mintha Te lennél!

A lány zavart tekintettel bámult a fűszálra, és azt képzelte, ő maga a fűszál. Lassan kibontakozott képzeletében a hajlékony és sérülékeny kép, ahogy nő egy réten, és szívja magába a Föld éltető nedvét, tárja szét levelét a napfény sugarainak… Az öreg hirtelen mozdulattal messze hajította a fűszálat, ami íves röpte után landolt sok ezer hasonló fűszál közé, mint ő maga. Elveszett a lány tekintete elől.

-          Ezt miért csinálta?

-          Figyeld a földet, látod a fűszálat, ami Te vagy?

-          Nem, mert bedobta a többi közé!!!

-          Most csukd be a szemedet, és lásd magadat fűszálként csupán a képzeletedben. Hány fűszálat látsz?

-          Egyet, meg rengeteget egyszerre, sok százat, sok ezret.

-          Ahonnan most látod ezeket a fűszálakat van köztük különbség?

-          Nincs, szinte semmi.

-          Akkor most nézz rá a Földre madártávlatból a képzeletedben, nézz egy városra, ahol nyüzsögnek az emberek. Látsz köztük különbséget?

-          Igazából nem. – sóhajtott a lány.

-          Vajon tényleg olyan fontos a neve annak a sok millió embernek, akik oly hasonlóan töltik ki a város tereit?

-          Hát…

-          Tudod Rita, a fűszál a tenyeremben különleges figyelmet kapott, amikor önmagadat láttad benne. Arra a néhány pillanatra kiemelkedett a tömegből, a sok milliárd hasonló közül, mert figyelmet kapott. Ám a figyelem múló, azaz ha valami csak az érzékszervek figyelme által értékes, az soha nem hordoz valódi kincset, hiszen elmúlik, meghal. Aminek szükségtelen a figyelem, csak az lehet örök és hallhatatlan. Amikor elvegyült a sok ezer hasonló fűszál között, lényegtelenné vált számodra, mert már nem láttad. Ám a világ számára ekkor vált értékké, amikor már nem a szemeddel láttad!

-          Miért? Miért lehet értékes, ha nem látja senki?

-          Mert akkor nyílik meg neki az örökkévalóság, amikor nem a szemeddel, hanem a szíveddel keresed meg a fűszálat újra, akkor ismét egy tudsz vele lenni, átélni annak minden szépségét és csodáját, még ha ezer hasonló fűszál között is hever éppen arctalanul. Az életünk is ilyen. Ha a szemünkkel figyeljük a világot, tele van tőlünk különböző, és elkülönülő létformával, akikkel nem érzékeljük a közös gyökereinket. Ítélkezünk, minősítünk, rangsorolunk, milliárd szubjektív világot teremtünk. Ám ha a szívünkkel figyelünk az élőlényekre, minden teremtett lény Egy lesz velünk, minden virágban, emberben, kőben és állatban megtaláljuk mi közös, megtaláljuk magunkat. Amikor fontos számodra valakinek a neve, akkor csupán az elkülönült életformátokat erősíted. Amikor lényegtelenné válik a másik neve, az EGYségeteket látod meg a szíveddel. És az ember csak így tud értékké válni, ha teljes egészében, EGYKÉNT érezzük a szívünkben.

-          Maga nagyon bölcs ember!

-          Csakúgy, mint Te drága kicsi lány! Pont úgy, mint Te! Ám fejtsük le a mondatról, ami felesleges: Nincs szükség a „maga” szóra, mert az már elkülönít. Nincs szükség az „ember” szóra sem, mert az minősít, behatárol, lekorlátoz. Maradt a „nagyon bölcs”, amiből a „nagyon” felesleges jelző csupán. „Bölcs”. A bölcs nem tulajdonság, hanem energia, a szeretetnek, mint az EGYségbe visszavezető univerzális létezőnek egyik megjelenési formája. A bölcs egy magas rezgésű szeretet energia, így ha rám bölcset mondasz, benned jelenik meg annak emelő rezgése, és összekapcsolódunk általa szeretetben, könnyedén, teljességben.

-          Köszönöm. Nem tudok mást mondani, mint köszönöm.

-          Szerinted mi a teljes élet kicsi virágszál?

-          Talán amikor boldog vagyok, mint most! – húzta szélesre mosolyát a lányka.

-          Figyelj rám, és válaszolj: van különbség a Te boldogságod és az enyém között? Vajon el lehet különítenünk a boldogságunkat egymástól? Köthető ez a személyes énhez, akit a tükörben látsz?

-          Ha így belegondolok, csupán a testen jelenik meg másként. Igazából a boldogság egy állapot nem tulajdonság.

-          Így van, csodálatosan érzékeled. A boldogság egy magas rezgésű szeretet energia állapota, nem köthető a személyhez. Ha boldogok vagyunk, mint most, eltűnik az elkülönültség, elvezetődünk ismét az EGYségünkhöz. Mint a szerelemben!

-          Én most teljesnek érzem magamat!

-          Nézzük egyszerűbben. A mondatban szükségtelen szó a „most”, hiszen a boldogság állandó állapot, csak időnként lecsatlakozik róla az egyén. A „magamat” és az „én” az elkülönítés szimbólumai, így hagyjuk el őket. Az „érzem” szintén a személyes énhez tartozó, azaz mulandó megélést feltételez, azaz haszontalan és szükségtelen. Marad a „teljesség”, ami egy állapot ismét, és ha befelé figyelsz, ott jelenik meg bennünk, mindenkiben, a fűszálakban és az emberekben egyaránt, testtelenül, éntelenül, szavak és érzelmek nélkül. Teljességben létezni a szeretet összes magas rezgésének eredője, mint derű, hála, kegyelem, nagylelkűség, együttérzés, és a többiek. A teljességben megszűnik az elkülönült élet illúziója, EGY leszel mindennel és mindenkivel, függetlenül a testi megvalósulástól.

-          Teljességben! – nevette a lány.

-          Teljességben! – vette le kalapját az öreg, messze hajítva a lengedező szélben.

-          Tudja, most már nem is érdekel a neve, hiszen itt érzem a szívemben azt, ami szükségtelenné teszi. Ez lenne az EGYség? Milyen jó fűszálként élni!!!

-          Igen! Légy inkább fűszál, mint ember. Ha fűszálként létezel, mentes leszel a sok zavaros gondolattól, félelemtől, érzelemtől, problémától. Amikor fűszál vagy, bekapcsolódsz automatikusan a teljességbe, létezésed csendes, nyílt, szándék és akarásmentes, ezáltal boldog, derűs, kegyelemben áldott. Légy egy fűszál, mint én, csak élvezd a tölgyfa árnyékát, védő oltalmát, ahogy gyökerünket anyánk, a Föld táplálja, és levelünket apánk, a nap simogatja. Csak légy sorsod áramában, hadd bontakozzon ki megengedésben az élet! Légy fűszál, légy teljes, csak csukd be a szemedet, és légy teljességben…

A lányka, amikor később kinyitotta a szemét, csupán egy kedves szöcske mosolygott rá onnan, ahol nemrég még az öreg heverészett. A szöcske biccentett egyet, és hatalmas szökkenésekkel EGY lett a mező ringó zöldjével.

Sebestyén Zoltán

Szólj hozzá!
Címkék: létezés

A bejegyzés trackback címe:

https://magambanatarsam.blog.hu/api/trackback/id/tr1211945295

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.