Magamban a Társam

Sebestyén Zoltán - Magamban a Társam

Széttöredezett élet

2016. december 16. 09:45 - Zoltán Sebestyén

Töprengek már jó ideje, miként lehetséges, hogy ennyire apró darabokra szakadt részekkel él az ember ma itt, a Föld nevű bolygón. Mire gondolok? Magára a személyiségre, ami a jelenben annyira fontos mérője az emberi életnek. Mert bizony a személyiségünk nem más, mint a széttöredezett életünk pompás tükre, csodálatosan mutatja az ember káprázatos zavarosságát, vagy egységét. Személyiség jegyeiben csapongva tükre a zavarosságnak, személyiség jegyeiben szelíden áramolva tükre az EGYSÉGNEK.

Az ember, bárhol is éljen itt a Föld kerekén nem ragadható ki a globális EGYből, egyszerűen értelmezhetetlen és lényegtelenül jelentéktelen, mint személy. Csak jelzem, 7,5 milliárd ember él már a Földön. Azt gondolod még mindig, fontos az egyén? Nem lenne inkább itt az ideje az embert, mint létezőt, globálisan értelmezni, együtt, mint EGYet? Tény, hogy komoly iparágak nőtték ki magukat a személyiség köré, mint pszichológia, személyiség fejlesztő programok, önmegvalósító kurzusok, az EGO mérhetetlen fontosságát beláthatatlan magasságokba emelő racionális és spirituális irányzatok. Vajon miért?

Közben meg több ezer éves iratokban - mint a Tao Te King – azt olvasom, hogy légy csendes, légy üres, ne sóvárogj, ne vágyakozz szükségtelenül, hanem maradj a létezés áramlatában finoman, bölcsen, derűsen.

Vajon van ideje annak, amikor személyiség nem fontos az embernek, mint egyénnek?

Vajon volt kor, amikor nem tulajdonítottak jelentőséget az egyénnek?

A szívem azt súgja, igen, volt. A történelemkönyvekben ez nincs benne. Talán ott volt a fordulópont, amikor Buddha azt mondja: „És mikor belső fényük elveszett, keletkezett a külső fény, a Nap, a Hold és a csillagok, és keletkezett a nappal és az éjszaka, és keletkeztek a hetek és a hónapok.” Talán ez a fény bentről kifelé fordítása lehetett a kezdőpont. Az egység széttöredezettségének szimbóluma személyiségjegyekre az emberben.

Mire gondolok személyiség alatt? Figyelj egy kicsit magadra, és a környezetedre is. Itt ülsz, és figyelsz rám. Ilyen vagy olyan érzelmekkel hallgatod, amit hallasz/látsz. Ha jó érzéssel, kíváncsian, az az egyik én részed, a személyiség részed kíváncsisága. Ha szkeptikus vagy az egy másik érzelem benned, egy másik személyiség részed. Ha döbbent, az megint másik. Ha unod, az megint másik. Minden érzelem benned egyben a széttöredezett életed jelzőlámpája, minden érzelem másik személyiség részedhez kapcsolódik.

Tovább megyek. Karaktereknek hívják más szóval a személyiség részeket. Ezekhez a karakterekhez hozzátartoznak érzelmek, és gondolatok. Ezek döbbenetes erővel tudnak jelen lenni az emberben, a mai racionális és spirituális szemléletek zöme egyértelműen ezen karakterekkel azonosítják be az embert. Van olyan irányzat, ami igyekszik szűkíteni, hogy egyszerűsítsen, és van olyan is, ami meg tágít, hogy élvezze a sokszínűséget. Joggal hasonlítja az ember az életet egy színházhoz, ahol a színész, az ember mindig az alkalomhoz, szerephez illő arcát mutatja.

De ez mindig így volt és van? Valóban szükséges az emberi élethez a személyiség? Vagy van ennek is egy eredője, egy olyan létezés, ahol szükségtelen a karakterek kápráztató valósága?

Ha egy pszichológust most erről megkérdeznék, már írná fel nekem nagy buzgalommal a gyógyszert, hiszen munkájának az alapállását kérdőjelezem meg, miután ez a szakma a széttöredezett én részek összegereblyézésére és stabil működtetésére lett kitalálva, az individuum folyamatos életben tartására, és alkalomhoz illő pátyolgatására. Vajon mi lenne szegény pszichológusokkal, ha kiderülne, szükségtelen a személyiséggel foglalkozni, hiszen a személyiségek mögött van egy olyan minősége az embernek, amiben létezve lényegtelenné, és teljesen feleslegessé válik a személyiség, mint alkatrésze az emberi létnek?

A mai korban olyan vétek és idiotizmus kijelenteni, hogy a személyiség, sőt, tovább menve egyéni élet önmagában értelmezve lényegtelen, és bármi, ami erre fókuszál szükségtelen, mint Jézus korában olyat tanítani, Isten benned van, és találd meg önmagadban, ne kívül keresd! Keresztre is feszítették érte! Ma, amikor az ember bódult imádattal térdel önmaga EGOjának kisuvikszolt oltára előtt, minden ember bolond, aki nem rogy le e hatalmas szentség elé.

EGOizmus korában élünk, ami már rég túlmutatott az individuális élet normalitásán. A jelszavak korunkban, légy több, légy Valaki, harcolj az álmaidért, érd el a célodat, légy a legjobb, tűnj ki a tömegből, küzdj meg a sikerért!!! Úgy beívódtak a racionális és spirituális világ elme által vezérelt világába ezek a jelszavak, hogy észre sem vesszük, mindegyik az EGOizmus borzasztóan szűk egyén korlátai közé taszítanak. A szeretet legszebb nyelvezetén fogalmazza meg az EGO, hogy ne törődj másokkal, csak hajts és küzdj önmagad egyéni céljainak eléréséért! Légy nagyvállalkozó, hatalmas politikus, sikeres sportoló, celeb, guru, tréner, vagy csupán folyton azzal zaklat az EGO, hogy jelentéktelen vagy, tisztulj még, old a blokkjaidat, mert akkor több leszel, vagy egészségesebb, egyél étel helyett tablettákat, mert a test (ami Te vagy) egészsége mindennél fontosabb! Egészen végletes mámorban fürdik ma az emberiség, ha az EGO részeit nézem, mint önmegvalósítás és test. Pedig ezek az embernek csak alkatrészei, ráadásul mulandóak, halandóak, mint a gondolatok, az érzelmek, az aura is, és mégis ezekre az alkatrészekre vetül a ma élő ember fókusza.

Hogy jutottunk el Lao-Ce, Buddha, Jézus, Maharsi tanításai és példája után oda a jelenben, hogy azzal foglalkozik álló nap az egyén, ami lényegtelen, és úgyis eltűnik, mert halandó? A személyiséggel? A testtel? Miért ezekkel törődik a ma élő ember? Holott a fent említett néhány ismerté vált tanító pont ezt mesélte el az embereknek, hogy mindezek lényegtelenek. Ne kifelé figyelj, ahol a káprázat van, hanem befelé!!! Élj a TAO szerint, más népeknél ASHA, vagy LOGOSZ, ami a helyes és üdvözült életrendet jelenti, és befelé fordítsd a tekintetedet, ahol a valódi önvalóddal kapcsolódva békében, szépségben, szeretet magas energiaterében létezhetsz túllátva a test, érzelmek, gondolatok, a külvilág illúzióján.

Vajon volt kor, amikor megvalósította az ember az élet teljességét? Amikor nem rángatták a halandó részei, mint gondolatok, érzelmek, a személyiség illúziója, a test túlmisztifikált jelentősége?

Igen, határozottan igen. Bármilyen fura is, de pont egyéni szinten erre komoly bizonyítékok vannak. Bár Hamvas Béla szentül hitt benne, hogy létezett aranykor, amiről a mesélnek a Hagyományt őrző szent könyvek, ám ez mára teljesen a feledés homályába merült. Később aztán írja, az aranykor benned van, az egy minőség. Egyéni szinten jelenik meg, de globálisan táplálja az emberiséget, ha Te aranykori minőségben létezel.

Töprengésem során arra jutottam, hogy igazából lényegtelen, volt-e kor, mikor az egész emberiség a nagy TAO útján járt, és a szerint élt. Sokkal fontosabbnak tartom, hogy lássunk a közelmúltban példákat, ha már bele vagyunk teremtve ebbe a fránya időbe, ami csak folyik a végtelenbe. Fontosabb a jelen emberének a MOST pillanatában példaképeket találni, a mi korunkban.

Amikor Eckhart Tolle jut eszembe, hatalmas tisztelettel adózok felé, mert mutatja nekünk szavak nélkül is a csend (Tao Te King üressége) hatalmát. Csodálatos tanítása, hogy figyeld azt, aki szenved benned, aki érez, figyeld a gondolataidat. Na, azok nem TE vagy. Az mind csak a részeid, rád kapcsolódott buborékok.

Vagy Szepes Mária, amikor megfogalmazta, neki ez a test csak egy köntös, és nincs más dolga, mint szolgálni az emberiséget, szolgálni és szolgálni az EGYSÉGBEN!

Jiddu Krisnamurthi, aki tisztán és világosan példájával állt tízezrek elé, hogy teljesen felesleges az egyént bálványozni, nem fontos, lényegtelen, és csak az a tett számít, ami az egész emberiséget globálisan szolgálja. Szerény, és visszahúzódó, tiszta, természet közeli életet élt.

Ramana Maharsi, és későbbi tanítványai, mint Papaji, Mooji. Maharsi 16 évesen elvonult, és soha többé nem tulajdonított semmilyen jelentőséget a „maja” (káprázat) világnak, rábízta magát a sorsra, és csak áramlott vele úgy, hogy minden napja teljességben úszott. Ő hagyta ránk, hogy a gondolatok akkor válnak értékké, ha azok az Önvalóba visszafordítódnak, azaz nem kifelé a világba irányulnak, hanem befelé, a valódi EGYSÉGBE! Milyen szép egybeesés egy teljesen más korból és kultúrából, Jézus pont ezt tanította!

Sorolhatnám még, ám mindnek egy a példája, ne tulajdoníts túl nagy jelentőséget a halandó, múlékony világnak, ehelyett fordítsd a figyelmedet arra, ami örök.

Az érzelmek halandóak? Igen. Amikor meghalsz, az érzelmeid is eltűnnek belőled. A gondolataid is. A tested pláne, az auráddal együtt felszívódik a létezésben. Bár azt érzékelem, hogy ez mind mégis örök, hiszen semmi nem vész el, csak átalakul, ám az egyéni élet szempontjából mégis meghal. Mind a gondolatoknak, mind az érzelmeknek van globális tere és gyökere, amire aztán az egyén rákapcsolódik, de ez legyen egy másik írásom része.

A személyiség, a karakterek, a viselkedési minták meg pláne eltűnnek az egyén halálával. A halál természetes része ezeknek. Akkor meg miért is olyan fontos? Akkor talán nem azért fontos csupán, hogy az ébredésed útján észrevedd, egyáltalán nem is fontosak? Csupán annyi figyelmet kell rájuk fordítani, hogy azok békében nyugodjanak, és ne gátolják a benned lévő örök létezés szeretet energiáinak áramlását. Nézz meg egy szerzetest, vagy nézd meg Mooji-t. Rángatják a személyiség részei? Az érzelmei? Vagy Tolle hánykolódik a gondolatai örvénylésében?

Buddha mondta, hogy az emberi létezés értelme a szenvedésektől és fájdalmaktól való megszabadulás. Azaz a gondolatok, érzelmek, személyiség részek, test harmóniába helyezése. Elfogadni és megengedni létezni ezeket az alkatrészeket, gondozni őket, amiket azt gondolom eredendően kapott meg az ember, mint létező. Megkapta, hogy felismerje, ha az alkatrészei között rendet teremt a „nem cselekvés” útján, az vezet vissza a Forráshoz, az Önvalóhoz, az Egységhez. Ám amíg a személyiségének teremtett és természetes sokszínűségével foglalkozik, figyelmét ezek kötik le, állandó cselekvésben van, és azon aggódik, hogy miért ilyen hullámzó, szélsőséges, vagy éppen sivár ez a része, vagy milyen múltbéli sérülései vannak, milyen szerencsétlen gyerekkora volt, addig nincs ébredés, csak a „maja” világban való állandó küzdelem. Éveket, évtizedeket töltenek az emberek őrült cselekvéskényszerben pszichológushoz, gurukhoz, gyógyítókhoz járva állandó betegségtudatot táplálva, hogy még ezt meg kell lépnem, fejlődnöm, kioldanom, véget nem érő állandó szenvedések és fájdalmak közepette.

Figyeld meg, hogy teremt az egyén ehhez a küzdelmes élethez szereplőket. Párkapcsolatban, munkahelyen, közösségben, mindenhol képes szarul érezni magát. Aki már „tudatos”, az ráadásul szándékosan is hajlamos pusztítani magát, mert neki mindig akad valami része, amit még oldani kell. SOSINCS VÉGE!!! Na erre alakult a betegségipar mind a racionális, mind a spirituális világban.

TAO mondja, hogy a „nem cselekvés” útját járd! Légy üres, légy egyszerű. Mert az ürességben van minden gazdagság. Ám a nem cselekvés útja nem azt jelenti, hogy nem teszel semmit!!! Mindent, mi a Forráshoz visszavezet, amit a Sorsod mutat, és ami a napi élethez szükséges, megteszel!

És hogyan lehet a „nem cselekvés” útján kiegyensúlyozni a személyiséget, hogy ne akadályozza a Forrásra, Önvalóra kapcsolódást.

Na, ehhez kellenek a példaképek!

Légy olyan közösségben, ahol egyszerűen élhetsz, a „nem cselekvés” útján járhatsz. Ahol az önismeret nem a személyiség boncolgatása, a külsőségekkel való állandó konfliktusazonosulás, hanem ahogy Jézus is mondta, a befelé figyelés tere. Légy ilyen közösségben, ahol nem betegnek és deformáltnak látnak, hanem egésznek, és EGYNEK! Ahol a belső bölcsességedhez kapcsolódsz, nem a külső káprázathoz, és széttöredezett ÉN részeidhez! Légy üres, és csendes! Ha felüti fejét intenzíven egy érzelem, gondolat, karakter, azt fordítsd önmagadba vissza, a Forrásba, az Önvalóba!

Légy derűs!

Légy áldott!

Légy kegyelemben!

A személyiségünk, gondolataink, érzelmeink, elménk, testünk emberré válásunk során lettek a részeink, megkaptuk őket, hogy harmóniát teremtve működésükben, túl nagy fontosságot nekik nem tulajdonítva az EGYhez kapcsolódva létezzünk. Ehelyett az elmúlt évezredekben rabjaivá vált az ember, az EGO mérhetetlen csapdájában kábultan őrjöng, szenved, feldúlja a Földet, kizsákmányol, pusztít. Talán itt az ideje, hogy kilépj a káprázat világából, és kintről befelé fordulj Te is. Mert a béke ott van. Mert a széttöredezett életből befelé vezet a kiút.

Önmagad örök, halhatatlan állandóságába…

Sebestyén Zoltán

Szólj hozzá!
Címkék: önismeret

A bejegyzés trackback címe:

https://magambanatarsam.blog.hu/api/trackback/id/tr2612051473

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.