Magamban a Társam

Sebestyén Zoltán - Magamban a Társam

Halál

2018. március 10. 14:39 - Zoltán Sebestyén

A halál tágassága

halal.JPG

Ha a zsigereimbe pillantok, félelem jelenik meg, a maga természetes módján, a belém táplált az évezredes kód alapján, ahogy a modern ember kapcsolódik a halálra.

Fájdalom, hiány, fekete, könnyek, veszteség, értéktelenség, sorolhatnám…

A kaszás belém égetett képe, csuklyában, a rossz egységesített szimbólumaként, ahogy lesújtó nyerseséggel lép emberről emberre, és körötte a pusztulás nehéz, nyomorúságos szaga terjeng.

Ez van a zsigereimben, társadalmilag belém nevelt szűkös, félelmekkel tömött elmémben.

Amikor egy ember meghal, ebben a szűk térben elképesztő tragédia, hiszen minden elpusztul, amivel azonosítja magát az ember. A test elernyed, élettelen hússá torzul, elszürkül.

Aztán nézzük csak, mit találok még magamban!

Megszületünk, élünk, és meghalunk, ez egy determinált folyamat ebben az élettérben, nagyon nincs mást tenni, mint elfogadni, és alkalmazkodni. Miként tudsz alkalmazkodni, úgy viszonyulsz majd a szeretteid elmenetelekor az életeseményhez, a halálhoz. Zsigerből kiemelve a fejem a legelső tapasztalásom jut eszembe 16 évvel ez előttről, amikor nagymamám meghalt. Azt mondták a temetéskor, hogy nézzem meg a ravatalon. Hát én odamentem, és megnéztem. Ez a pillanat egy döntő fordulatot hozott az életemben. Ránéztem a mami szürke, aszott, üres fejére, szenvtelenül megfordultam, kijöttem, és közöltem, ez nem a mami. Magam sem értettem akkor, de világosan láttam, nem a mami. Ma már persze tudom, hogy az a fiatal srác, aki a materializmusra kapcsolódva tengette életét, egyszerűen találkozott egy tágasabb tudással, egy olyan tanítással, ami aztán elindította látni a világot másként.

Teljes értetlenség volt bennem, sírni sem tudtam, mert csak azt láttam, hogy eltemetik mamit, ám az nem mami. Akkor hol van a mami? Zavarosan ácsorogtam, tipródtam, máig emlékszem, hogy egyszerre éltem meg a körülöttem lévők fájdalmát és hiányát, és a magam káoszát. Aztán gyorsan elhessegettem magamból a zavart, és visszakapcsolódtam a hétköznapok sűrű világába.

Eltelt sok év ezután, és meghalt a papám és a másik mamám is, pontosan nem emlékszem a változásaimra, ám azt tudom, hogy amikor a másik mamám meghalt, már egy erős és biztonságot adó érzés volt bennem: ez nem baj, ez normális, hogy az ember meghal. Ez egy természetes folyamat része, születünk, élünk és meghalunk. Nyugalom volt bennem, ami már nem a legkülső rétegem zsigereiben raktározódott, ahol a félelmek, hanem valami mélyebb „én”-ből fakadt, valahonnan a belső világomból, ahol egy érett és bölcs „én” ücsörög, és küldi folyton a jeleket nekem, hogy tágítsam a világképem az anyagba ragadtság szűkösségéből kilépve.

Aztán egyszer csak elkezdem érezni a halált, annak egy sokkal nagyszerűbb és felemelőbb formáját. A nyugalom mellé valami anyagi korlátokon túli valóság kezdett beszivárogni, miszerint a halál a létezés természetes állapota. Olvastam persze akkor mindenféle hitrendszereket, reinkarnáció, meg túlvilág, meg sorolhatnám, amik ideig-óráig a valóságomban helyet kértek, ám csak útjelzők voltak a maguk nagyszerű kegyelmi értékeivel, könnyítéseivel, hitrendszerek az emberi elme megnyugtatására, ám nem többek a félelem hitrendszereknél, ahogy semmiféle intézményesített és kollektivizált tanítás (vallás, társadalmi elvárás) sem lehet mértékadó az univerzum szubjektív szabadságára kapcsolódó létező számára, mint én is vagyok.

Az emberi egyén egyedi és megismételhetetlen természete arra hív, folyton arra figyelmeztet, hogy tapasztalj, tágulj, bontakozz ki, szélességben, magasságban, mélységben, minden irányban, amit az emberi létezés síkján csak tapasztalhatsz. A korlátok, hitrendszerek hasznos mérföldkövek, ám a szubjektív valóságteremtő eredendő mivoltunk folyton helyet kér a tudatosság állandó tágulásaként megnyilvánulva. És ennek a tágulásnak, az érzékelés határtalanságának csak önmagunk és hitrendszereink szabhatnak határt, ahogy a végtelenségének is csak a mi megengedésünk és nyitottságunk tud utat engedni.

Meghalt Misi barátom.

Misi barátom halálát már jó ideje éreztem, így nem ért váratlanul, dacára, hogy csupán a 30-as éveit taposta. Ha az ember sokat tölt az intuíció világában, ahol én rendszeresen megfordulok, kialakul a képessége, hogy az idő eltűnjön a lineáris síkról, és helyette átlássunk múltból jövőbe a jelenen keresztül, és keresztbe kasul. Az elme, ami bele van kötve az idő folytonosságába, ám ez csupán egy érzékelésünk, tény, hogy a legdominánsabb a modern embernél.

Minél érettebb egy ember, annál jobban kezd nyitni más síkokra is, ahol a tágasabb létezés tárulkozik elé. Nyilván egy anyagba ragadt ember, aki napi drámáiban dolgozik, kapcsolódik, figyelmét a világ állandó impulzusaira szegezi, nem érzékeli a fizikai síktól elváló egyéb síkokat, és úgy éli életét, hogy csupán a test, és a hozzá szorosan, az 5 érzékszervvel felfogható behatások léteznek. Talán ez a legszűkebb élettér, amiben élhet egy ember, és lássuk be, a jelenben a közel 8 milliárd ember túlnyomó többsége erre a korlátolt, szűk világra fókuszál, ami nem baj, hiszen ezt is választhatja az egyén a szabadságára kapcsolódva.

Mit érzékelek most, hogy Misire kapcsolódom, aki „Ő” a tágasságban, teste nélkül? Amikor mamámat nem találtam a testében, még nem tudtam szavakba önteni, ám most már megadatik, és ezért meg is teszem, hadd legyek én is mérföldkő sok ember életében tudatosságának, és szubjektív valóságának formálásában, ahogy az egyedi igazára kapcsolódik.

Egy embernek csak jelmeze a test, egy alkatrész, ami csupán a felszín. Test, amire vigyázni illik, míg benne vagyok, óvni, és gondoskodni róla, ám az „én” ennél határtalanul nagyobb, tágasabb, és mélyebb. Mamánál tapasztaltam először, hogy az ember érzékszervekkel felfoghatatlan létező, és ami valójában még vagyunk, azt szemmel, orral, tapintással érzékelhetetlen, valahonnan máshonnan láthatjuk csak. Amikor az „Én” leveti a testet, és elválik tőle, érzékeljük ezt, mindannyian, ám míg egy tudatos emberben ez a felismerés nagyszerűséggel jár, addig egy zárt emberben a hiányt gerjeszti csupán. Talán ez a gyász legmélyebb oka is, a hiány, nem is a test hiánya, ahogy a földbe kerül, hanem a testből az „én” hiányának sokkoló érzése, ami a materialista embert zsigerileg félelemmel tölti el.

Misi kilépett a testből, és talán még soha nem érzékeltem ilyen tisztán őt, mint most. Itt van velem, és mindenkivel egyszerre, kikkel dolga volt ebben az életben. Itt van velem, és ezer kép jelenik bennem, ahol „mi”, az Egységünket táplálva vagyunk időtől függetlenül. Nekem ő csodálatos példaképem, mert olyan minőség árad abból a hatalmas térből, ami „Ő”, ami nagyon ritka ma, ezen az idő és térsíkon. Most, mikor levált a testről, ezt a káprázatos minőséget nem torzítja a test, és az elme, szabadon tud áramolni itt, mindenhol az a nagyszerű és felfoghatatlanul magas szeretettér, ami Ő. Most ebben merítkezem meg, ebben a korlátlan nemességben, amit érzékelek belőle, a lélek esszenciális csodájában fürdök, időtlen és tértelen nagyszerűségben. Ez a halál legmagasztosabb pillanata, hiszen teret ad levetni a korlátokat, és megmutatni a kiteljesedett, határtalan létezőt, amik vagyunk…

Ám közben az is én vagyok, aki zsigereiben érzi a fájdalmat is, és könnyezik, átérzi a családja veszteségét, meg egyszerre vagyok az is, aki ünnepelve kapcsolódik az örökkévalóságban Misi határtalanságára, az idő, a tér, azaz az emberi szűkösség korlátaiból kilépett eredendő létezésére, ahol betölt mindent körülöttem, szabadon, az univerzum teljességébe és végtelenségébe simulva.

Ahogy az élet, a halál is ezer formában van jelen itt, a létezésben, a maga természetességében, végletekbe forduló viszonyulásunkban, emberi mivoltunkban.

Felmerülhet benned, miközben ezt olvastad, vajon halál sem kell ahhoz, hogy túllássunk a szűkös emberformán, és rálássunk a tágas emberformára? Igen a válaszom. Talán ez az emberformában létezés egyik legmagasztosabb pillanata, hogy amikor ránézel valakire, nem csupán az EGO-ba megnyilvánult individuumot látod meg, hanem annak határtalanabbul tágasabb részeit is. Amikor így kezded élni a mindennapjaidat, lassan elkezd kikopni belőled az ítélkezés, és felváltja a megértés. Az emberben nem a „rosszra” figyelsz már, hanem azt csak szimplán elfogadod, mint rárakódott társadalmi, és neveltetési minták által torzult megnyilvánulást. Mert látod a kis szerencsétlen, dühös, agresszív, zavaros, haragos, káoszban élő személyt is, ám érzékeled mögötte azt is, ami valójában „Ő”, a csodát, a létezés nagyszerűségét, amire nincsenek szavak, hogy milyen, csak ideák és érzések, meleg, simogató, megnyugvást hozó bizonyosság az értékességében.

Ez a legnagyszerűbb ajándéka a halálnak, mert visszavezet az élőkhöz, meglátni bennük a nagyszerűt.

Sebestyén Zoltán

Ahogy tenni tudok érted:

http://magambanatarsam.blog.hu/2017/09/13/egyeni_konzultaciok

http://magambanatarsam.blog.hu/2017/12/19/ujrainditas_alapallas_valtas

http://magambanatarsam.blog.hu/2017/09/27/e_l_sz_egyeni_onismereti_kurzus

http://magambanatarsam.blog.hu/2018/02/24/vissza_az_eredethez

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://magambanatarsam.blog.hu/api/trackback/id/tr713729050

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.